A két háború között üvegtervező-képzés nem volt Magyarországon. Báthory Júlia a müncheni főiskolán tanult, ott sajátította el az üvegpannó-készítés mesterségét. Az 1920-as évek végén Párizsba ment, ott dolgozott, különféle üvegkompozíciókat készített. Csak 1939-ben tért haza. Közben 1930-ban megfordult Dessauban is, de művészetében nem a Bauhaus, hanem a párizsi art deco neveltje. Az a klasszicizmusba oltott modernség bűvölte el, amely a századforduló elegáns festőiségével tette szalonképessé magát az új, ipari civilizációban. Báthory Júlia a francia Lalique nyomán állatokkal és női alakokkal díszítette homokfúvott, illetve kristálycsiszolású edényeit. Az üveget, mint korunk egyik technikai leleményét, épületdíszítő és burkolóanyagként fogta fel, de ünnepélyesre hangolta díszként rávitt ábrázolásaival.

Mánczos József pályája ugyancsak az 1930-as években indult. Kaesz Gyula osztályán bútortervezést tanult az Iparművészeti Iskolában. Innen került 1930-ban a salgótarjáni üveggyárba és lett az első magyar gyáripari üvegtervező. Az üzem akkortájt kezdett áttérni a közönséges zöld palackok gyártásáról a színes – már többé-kevésbé művészinek tekinthető – üvegek előállítására. Az 1930-as évek végén már modern gyár: mindenféle öblösüvegeket készített – a zöld palackoktól a kristályüvegekig. Tervezőképzés még ezután sem folyt az Iparművészeti Iskolában, így az 1950-es évek elején az ott dolgozó Takács Géza Mánczos tanítványaként követte mesterét a tervezőrészleg élén.

Báthory Júlia 1952-től a Képzőművészeti Középiskolában tanított. Innen kerültek ki az iparba (Salgótarján, Ajka, Kanizsa, Tokod stb.) az 1960-as évek vezető tervezői (Vadásziné Németh Magda, Katona Erzsébet, Kékesiné Sipos Judit, Erdei Sándor, Hamza Erzsébet). Felsőfokú üvegtervező-képzés folyt ugyanakkor Prágában; már díszítőfestő diplomával a zsebében, ajkai tervezői múlttal a háta mögött, 1958-ban ott szerzett üvegtervező diplomát Szabó Erzsébet. Hazatérte után ő lett a hatvanas évek meghatározó személyisége, elsősorban az üveg színességét és szépségét hangsúlyozó díszes plasztikáival és csillogó tárgyaival. Példáját követte néhány évvel később Vida Zsuzsa, aki 1962-ben vette át a nyugdíjba vonult Báthory Júliától a Művészeti Szakközépiskolában az oktatást.

1965-ben a festő végzettségű Z. Gács György számos murális épületdíszítő mű alkotója az Iparművészeti Főiskolán megszervezte a Szilikátipari Tanszéket. Hamarosan ő vette át az üveg oktatását, miután maga is üveggel kezdett {III-108.} foglalkozni. Több képzőművész társával együtt Z. Gács volt az úgynevezett stúdióüveg első hazai művelője. A már kész üveget mint anyagot használva, szobrászként alkotott különféle plasztikákat az 1960-as évek végén, az 1970-es évek elején. Az üveg pályatársainál más és más konstellációba került. Míg Z. Gács kinetikus művészetet művelt, Vilt modern építészeti környezetet jelenített meg vele, Schaár az anyag áttetszőségét használta fel az emberi lélek tűnékenységének megjelenítésében.

A fenti művek születésével egyidejűleg jelentkezett az első par excellence iparművész üvegtervező-nemzedék. E diplomás alkotók főbb egyéniségei: Kanyák Zsófia, Jegenyés János, Horváth Márton, Dárday Nikolette, Kovács Júlia, Fábry János. A fiatalon elhunyt Kanyák Zsófia tragikus pályája szemléletesen illusztrálja a magyar üvegtervezés nehéz helyzetét. Miután a Salgótarjáni Öblösüveggyárban nem kapott képességeihez méltó feladatot, előbb Muranóban dolgozott, majd a Rosenthal tervezője lett, és itt több lámpáját-tárgyát sorozatban gyártották.

Az üveg a szilikát tanszék beindítását követően is vonzotta a képzőművészeket. A díszítőfestő végzettségű Bohus Zoltán konstruktivista fémplasztikák készítőjeként fedezte fel magának ezt az anyagot, belső szerkezetének tisztasága okán. Bohus az üveglapok egymásra helyezésével, majd rafinált lecsiszolásukkal szellemes optikai játékot produkált. Z. Gács halála után, 1978-ban ő lett az üveg szak vezetője.

Az egzaktsággal szemben a magyar üvegművészet másik végletét képviseli Horváth Márton, aki a szecessziót fedezte fel magának, s vele szinte törvényszerűen a lüszterezést, a fémesen foszforeszkáló és szivárványosan csillogó színeket. Gyöngyök és különféle ékszerek készítésével kezdte, majd edényekkel folytatta, s jöttek a lámpák, egyre virtuózabb formai és színkavalkádban.

Az 1970-es évek harmadik nagy egyénisége Mészáros Mari. A Tungsram tervezőjeként indult a pályán, majd – váratlan fordulattal – öntvényként mintázott emberi testekkel jelentkezett. Artisztikus torzóinak azóta sem akadt követője; ő pedig az 1980-as évek közepe óta Hollandiában él. Ötvösként fordult az üveg felé Lugossy Mária; plasztikáiban két világ – az egzakt mértani rend és a romantika szeszélye – ütközik meg egymással, alkot feszültségében is harmóniát árasztó kompozíciót. Megint más egyéniség a drasztikusságból artisztikumot formáló Buczkó György.

Az 1980-as évektől teljesen kettévált a magyar üvegművészet. A gyárak kereskedelmi igényeket teljesítenek. Kivételes produkció Kertészfi Ágnes nagykanizsai hőálló edénycsaládja, amely napjaink tervezésének egyik szép példája. Egyébként a művészi eredmények mind a gyári sorozattermelésen kívül születnek. Kertészfi maga is készít plasztikákat, és időközben tehetséges új nemzedék (a posztmodern Sigmond Géza, a neoszecessziós Smetana Ágnes) indult útjára.